Szoktad magad negatív jelzőkkel illetni, ha elrontasz valamit, ha nem jön össze, amit akartál vagy csak úgy? Esetleg nem mondod ki hangosan, de rosszat gondolsz magadról?
- De béna vagyok! Még ezt sem tudom megcsinálni?
- Sokkal vékonyabbnak kellene lennem. Ráadásul megint tiszta pattanás az arcom!
- Sosem lesz barátnőm, olyan döntésképtelen és határozatlan vagyok.
- Már sokkal előrébb kéne tartanom az életben, eddig ez egy nagy nulla.
Talán, ha itt most megállsz (bár egyszerűbb lenne gyorsan tovább olvasni), te is tudsz hasonló példamondatokat írni, olyanokat, amelyeket akár régebben mástól hallottál és magadévá tettél vagy amelyeket te fogalmaztál meg.
Ezek a mondatok az úgynevezett kritikus énünk szavai.
A kritikus énünket elképzelhetjük úgy, mintha lenne valaki, aki folyton kritizál bennünket, elvárásokat támaszt velünk szemben, elégedetlen. Olyan ez, mint egy képzeletbeli esőfelhő, amely folyton a nyomunkban jár és beszürkíti a legszebb pillanatokat is.
Gyakran egyébként valóban található ilyen valóságos személy a környezetünkben, de amikor már mi is beállunk a saját magunkat kritizálók sorába, az egy egészen mély, letaglózó fájdalommal tud hatni ránk.
Számtalan ember küzd azzal, hogy szinte csak a kritikus énje hangját hallja a fülében nap mint nap, bármit is csinál. Könnyen előfordul, hogy túl “hangossá” válnak ezek a negatív gondolatok, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk őket vagy “kikérnénk magunknak” az efféle hangvételt. Biztosan te is ismered azokat az igazán heves viharokat, ahol nem hallod a másik hangját. Pont ugyanígy záporozhatnak a kritikus szavak is, ha nem szabunk nekik gátat.
Sajnos sokan egyáltalán nem védik meg magukat a becsmérlő belső hangokkal szemben, hanem igaznak fogadják el azokat, és már-már úgy gondolják, nekik nincsenek említésre méltó jó tulajdonságaik, büszkeségeik, eredményeik. Felmerülhet a kétely a saját szerethetőséggel kapcsolatban is.
Ha időnként te is azt érzed, hogy hagyod a kritikus hangodnak, hogy teljesen elmossa az önbizalmad, ideje megtanulnod, hogyan húzhatod fel a képzeletbeli esernyőt magad fölé.
Egy pszichológiai folyamatban van lehetőség arra, hogy ezt a kritikus ént úgymond meginterjúvoljuk: megkérdezzük, mi mindennel elégedetlen, mi az, ami bosszantja őt, miért bosszantja, milyen elvárásai vannak, mit remél attól, hogy becsmérlő szavakkal illeti a “gazdáját”, stb.
Arra is rálátást kaphatunk, ha a kritikus énünk szavai kísértetiesen egybecsengenek édesapánk, édesanyánk, barátunk szavaival.
Amikor kívülről ránézünk a kritikus énünkre, kardinális felismerésekkel gazdagodhatunk, és megtanulhatjuk kordában tartani, megszelídíteni ezt a részünket is. Helyette felerősíthetjük a reális, felnőtt, szerető énünk hangját és a könyörtelen mércéket könyörületes mércékre cserélhetjük.
A legszebb a folyamatban, hogy amikor megízleljük saját személyünk elfogadásának ízét, akkor tud igazán beindulni a fejlődésünk, nem pedig akkor, amikor ostorozzuk magunkat. (Ugyanezt a környezetünkben élőkön is gyakorolhatjuk.)
Egy próbát megér! 😛
Ha kíváncsi vagy, hogy mi segít az elfogadásban és hogyan tudsz emellett fejlődni, nyomj egy ❤️-et!
Ha tetszett a cikk, likeold a posztot és oszd meg véleményed, illetve kövess minket Instagramon vagy Facebookon a további tartalmakért.